9. Fejezet

9. Fejezet

Fordította: Aemitt

Egy héttel később Matt csak úgy felbukkant a küszöbömön. Még egyenruhában volt. Örültem, hogy látom.

– Gyerünk – mondta azonnal, ahogy kinyitottam az ajtót, –meghívlak vacsorázni.

Most, hogy a Jeepben ültünk azt mondta.

– Be kell ugranom egy pillanatra hozzám. Át kell öltöznöm.

Még sosem voltam nála és kíváncsi voltam rá hogyan él.

Kiderült, hogy egyáltalán nem egy házban él. Leparkoltunk, egy sor lakás elé. Ha nagyobb lett volna, akkor talán apartmannak is elment volna, de ez csak egy hosszú, szűk, fehér téglából kirakott falak, amelyek négy klausztrofóbiát okozó egy hálószobás lakásból állt.

Bementünk, megdöbbentett a hely steril üressége. Az apró nappali szobában egy hatalmas házi edzőgép volt, olyan, amit a Tv-ben lát az ember. Ráadásul ott volt egy összecsukható fém szék egy régi fából készült asztal végén (amit dohányzóasztalként használnak, előtte egy székkel) és Tv egy tejes láda tetején. Ez volt a legtisztább legénylakás, amit valaha láttam.

– Váó. Szép hely. A börtöncella motívum valóban működik nálad. Tök fengshui-s.

Kaptam tőle egy álmosolyt: felvonta szemöldökét és a szája egyik sarka megrándult.

– Gondolkodtam, nem igazán vagy te meleg és erre tessék, azután ilyen szavakat használsz, mint motívum, fengshui. – Ezen muszáj volt nevetnem. – Érezd magad otthon, kiáltotta válla felett, ahogy bement a hálószobájába átöltözni.

Ez a klisé érzés, nevetségesen hatott, soha semmit nem éreztem kevésbé az otthonomnak, mint ezt.

A nappali mögött, a konyhának kialakított helység mellett volt egy kis zug, amit nem igazán lehetett ebédlőnek nevezni. Tartalmazott egy rozoga kártyaasztalt és egy másik összecsukható fém széket. De meglepődve láttam, hogy az egész hátsó falat könyvespolc töltötte ki, teljesen megtöltve. Odamentem a címeket böngészni. Minden irányból be voltak zsúfolva, de hamar rájöttem, hogy műfaj és írok nevének ábécé sorrendjébe volt rakva. Ez arról árulkodott, hogy rendezett és takaros. Az első polcon joggal kapcsolatos, rendőrségi eljárások és büntető igazságszolgáltatás tankönyvek voltak. A többin ismeretterjesztő könyvek, leginkább a háborúról és katonaságról, de még néhány életrajzi, és hatalmas választékban regények – rejtély, horror, sci-fi, western és még pár képregény is.

Matt előbukkant a hálószobából a szokásos farmerjében és pólójában. Mellettem állt egyenes tartással kezei a háta mögött és a könyveket nézte. Úgy éreztem, találtam egy parányi ablakot a szívébe. Vagy egy szentéjt, de nem tudtam, hogy mit.

– Soha nem gondoltál rám úgy, mint aki sokat olvas.

Egy pillanatig csöndben volt, majd halkan hozzátette. – Sokat vagyok egyedül. Néha nehéz kitölteni az üres órákat.

Azok a szavak és a csipetnyi lemondás a hangjában megérintett valamit bennem – teljesen úgy hangzott, mint a saját magányom.

 -Pontosan tudom, mire gondolsz.

És ebben a pillanatban valami történt közöttünk. Nem beszéltünk, de tudtam, mindketten éreztük. Nem volt sem elcsépelt vagy romantikus, mint megtalálni a lelki társat. Csak egy egyszerű elismerése annak, hogy rokonlelkek voltunk. Mindketten hosszú ideje egyedül voltunk és talán többé már nem kell, hogy így legyen.

– Nos, a családod nem bánja, hogy meleg vagy.– Inkább kijelentés volt, mint kérdés.

Tonynál voltunk. Matt nem volt hajlandó a Mamacitaba menni, ahol nagy valószínűséggel Cheriebe futunk. Itt sem volt igazán jobb. Biztos voltam benne, mi voltunk az egyetlen asztal, ahol két pincérnő rohant kiszolgálni bennünket. De ő észre sem vette őket.

– Apát kicsit zavarta. Azt gondolta, mint te, hogy nem próbálkoztam eléggé.

Ő valóban ilyeneket mondott, mint –”Csak az kell, hogy egy vagy két alkalommal elvidd őket tesztvezetésre fiam”.

Anyám egész jól viselte. De néha szomorúvá teszi, mert tudja, kihagyom a lehetőséget, hogy gyerekem legyen. És utálja látni, hogy magányos vagyok. Brian mindent megtesz, hogy elfogadja, bár még mindig kicsit kiborítja, gondolom. Visszagondolva, amikor előbújtam, ő volt az egyik, aki miatt leginkább aggódtam. Mindig felnéztem rá, és biztos voltam benne, hogy gyűlölni fog. Eldöntöttem ő lesz az első személy, akinek elmondom, és sokáig tartott, míg összeszedtem a bátorságom. Úgyhogy kihívtam a bárból – épp csak betöltöttem a 21-et – pár ital már volt bennem, ami fokozta a bátorságom és végül azt mondtam, „Brian, meleg vagyok”. Ő nevetett. Felnevetett és ezt mondta, „Nem viccelsz, kölyök?Végül leesett?” Ismét nevettem, ahogy visszagondoltam rá. Persze Brian, aki mindig rajtam tartotta a szemét, végül rájött, a valamikor Steve Atwater kitörésem miatt, a legjobb barátja iránti rajongásom és a 21-dik születésnapom között.

–  Elég kiábrándító volt, de megkönnyebbülés is, hogy tudtam nem változtam meg az ő szemében. Azt nem tudtam volna kezelni.

– Van-e, tudod, öm – izé – barátod?

Úgy tűnt megakad annál a szónál, és én ránevetettem.

– Mondhatni egy barátom volt. Cole a neve. Az egyetemen találkoztunk. Valójában ő a szobatársammal randizott, de aztán szakítottak, és mi összejöttünk párszor. Arizonában él, de a családjának Valiban van egy lakása, és néha, ha itt síel felhív, és együtt vagyunk. Ez alkalmi kapcsolat. Nem vagyunk igazán egymás típusai. Túl hivalkodó számomra, és én túl kisvárosi vagyok számára. Ez esetenként kölcsönösen megfelelő és abszolút nulla kötöttség. De ezen kívül semmi. Nincs senki.

– De akkor hogyan találkozol emberekkel? Úgy értem olyanokkal, mint te?

– Én nem. Most már nem. Klubokba jártam néha. Van itt egy Fort Collinsban, pár Boulderben és egy csomó Denverben. De tudod az olyan, mint, a heteró srácok élete. Nos, talán sikerül lefeküdnöd valakivel – egy meleg bárban, majdnem garantált, hogy össze fog jönni, attól függően, hogy vannak-e morális elveid – de ennél többre nem számíthatsz.

– Ez az, amit akarsz? Valami többet?

– Nem erre vágyunk mindannyian? – túlkövetelőzőnek hangzott. Témát kellett váltanunk.

– Nos, milyen a munka? – Azonnal megmondhattam, hogy ez egy rossz kérdés volt. Szürke szeme elsötétült – egyáltalán semmi zöldet nem láttam benne – megfeszült egy kicsit.

– Nem túl jó – felelte komoran.

– Mi a helyzet? Bűnözési hullám lenne Codaban, amiről én nem halottam?

Ellazult egy kicsit.

– Dan Snydert két alakalommal kellett elhurcolnom Cherie házától. Először mert részeg volt, és üveget dobott a nő házába. A másik alkalommal a pasi benn volt és Cherie elég rosszul nézett ki. Ezt nem értem. A nő nem emel vádat, de elég nyilvánvaló volt, hogy ismét megverte. Egy igazi szarházi.

– Dan, mindig is seggfej volt. Már a középiskolában is.

– Igen. – Csendben volt egy percig és ezután elkezdte a sörösüveg címkéjét húzogatni.

– A többiek egy csomót baszakodnak velem– mondta halkan. Nem nézett rám és adott egy másodpercet, hogy saját magam kitaláljam.

–Miattam?

Kellemetlenül bólintott.

– Akkor mi a francot csinálunk mi itt? – kérdeztem hitetlenkedve. Rá kellett szólnom magamra, hogy halkítsam le a hangom.

– Eljöttél hozzám, a házamhoz, vacsorázni hoztál – természetes, hogy beszélni fognak róla.

Csak a vállát vonogatta. – Baromira idegesít – nem tűnt idegesnek, inkább szomorúnak.

– Nem tudják, milyen érzés. Mindannyian házasok. A múltkor, mikor láttam, hogy itt vagy – nem ez volt az első alkalom, hogy bepróbálkoznak. Mindig megpróbálnak összehozni valakivel – nem voltam benne biztos erre mit kell mondani.

– Velük dolgozom, ezért szeretnék jól kijönni velük, de a nap végén ők hazamennek a családjaikhoz.

 És ő egyedül megy haza a börtöncellára hasonlító lakásába. Ezt nem mondta, de én kihallottam ezt is.

Egy darabig csendben ettünk, és ekkor egy hangot hallottunk.

 – Helló, Jared! – felnéztem és megláttam Mr. Stevenset, a középiskolai zenekar vezetőjét, és amennyire én tudom, az egyetlen meleg férfit a városomból.

Hatvanas éveiben járt és jól öltözött. Úgy tűnt, mindig van egy csokornyakkendője.

– Jó napot Mr. Stevens. Mi újság?

– A tanítványom voltál évekkel ezelőtt. Tudod, hívhatsz Billnek – állandóan ezt mondta nekem, de nehéz a volt tanáromat a keresztnevén szólítani. – És azt hiszem te vagy az új rendőr? – kérdezte Mattől.

– Igen, uram. Matt Richards – megrázta Mr. Stevens kissé petyhüdt kezét.

– Mr. Richards, nagyon örvendek, hogy találkoztunk. Nagyon örülök, hogy csatlakozott a mi kis közösségünkhöz. Remélem nem bánja, ha megkérdezem, de tulajdonképpen őszinte az őrsön?

Megpróbáltam nem nevetni. Nyilvánvaló volt, hogy Mr. Stevens azt feltételezte, hogy Matt meleg volt. De az is nyilvánvaló volt számomra, hogy Mattnek fogalma sem volt, mire értette ezt Mr. Stevens. A nézéséből megmondhattam, hogy azt gondolta – őszinte, de hol? – Viszont bátran bólintott és azt mondta.

– Igen, uram. Az vagyok – most már igazán nehezemre esett nem nevetni.

– Ez mesés! Örülök, hogy azt hallom, hogy a maga őrse ilyen elfogadó - Matt viselkedése alig változott. Mr. Stevens nyilván nem tudta megmondani, hogy mennyire össze van zavarodva, és rájöttem, egyre ügyesebben olvasok a tartózkodó arckifejezéséből. – Nos, egyedül hagyom magukat. Azt szeretném, ha tudnák, örömmel tölt el, hogy együtt látom magukat – rám kacsintott. – Ez egy öreg férfinak reményt ad.

– Köszönjük Mr. Stevens. Sok szerencsét kívánok Önnek is.

Amikor elment, Matt rám nézett és ezt kérdezte.

– Mi a fene? Miről beszélt ez a fickó? És mi olyan rohadt vicces?

– Nem emlékszel, hogy mit mondtam neked Mr. Stevensről, a zenekar vezetőjéről?

Azt figyeltem, ahogy belegondol, és láttam, hogy fény gyullad a fejében. Aztán jobbra – ballra pillantott, ahogy a fejében lejátszotta a beszélgetést és pír öntötte el az arcát, mikor minden a helyére került.

– Végre leesett?

– A francba - úgy tűnt nem örült annyira, inkább mérges volt saját magára. – Néha, mekkora idióta vagyok.

– Nos, nem aggódnék emiatt. Mr. Stevens mindent tud a diszkrécióról.

– Azt hiszem, ez valószínűleg igaz.

– Zavar, hogy azt gondolja, hogy együtt vagyunk?

– Ez zavar téged?

– Egyáltalán nem.

– Te és ő soha… – Észrevettem, hogy elkerülte a kérdésem, nem törődtem vele.

– Soha. Nem hiszem, hogy valaha is valamelyikünk gondolt rá. Nyilván közöttünk elég nagy korkülönbség. Egykor a tanárom volt, ez kibaszottul furcsa lenne. És nem tudom biztosan, de gyanítom Mr. Stevens a nőiesebb férfiakat kedveli, ha érted mire gondolok.

– És neked milyen férfi tetszik? – az arca piros volt, de pillantása fogva tartotta az enyémet.

És ez volt a hónap trükkös kérdése. Mert természetesen, aki nekem bejön, az olyan férfi, mint ő: magas, sötét hajú és izmos. Amit még hozzátettem volna a hosszabb haj és a tetoválás – és azon tűnődtem vajon van -e a pólója alatt. De nem tudtam megmondani.

– Mocskosul gazdag – csak ennyit válaszoltam.

Kaptam tőle egy álmosolyt. Az volt az érzésem, hogy tudta az igazi választ.