11. Fejezet

11. Fejezet

 Fordította: Aemitt

Pénteken reggel fél nyolckor kopogott az ajtómon. Még ágyban voltam.

– Jézus Krisztus – nyögtem, amikor beengedtem. – Amikor azt mondtam, korán akkor kurvára nem hajnal hasadáskorra gondoltam. Kilenc óra előtt nem igazán vagyok barátságos.

Nem nevetett, de nyilvánvalóan jól szórakozott. Szeme sarkában szarkaláb jelent meg, és játékosan tarkón csapott. – Miről beszélsz? A nap már két órája felkelt.

– Ó, ember, utálom a korán kelőket – bementem a konyhába kávét készíteni. – Csak a rend kedvéért ”korai” azt jelenti ”ebéd előtt”.

Ez megnevetette. Most hallottam pontosan másodszor nevetni. Igen, számoltam.

Először megreggeliztünk és aztán kezdtük összeszedni a cuccainkat.

– Győződj meg róla, csomagoltál – e elegendő meleg ruhát – mondtam neki.

– Minek kellene nekem meleg ruha? Nyár van!

– Kempingezni megyünk nagyjából 3000 méter magasan. Hideg lehet, mikor lemegy a nap, higgy nekem!

– Pontosan hol van az a táborhely? – kérdezte Matt gyanakodva.

– A mi? – nevettem.

– Nem kempingezni megyünk? – zavarodott pillantásától még jobban nevettem.

– A francokat. Mi sokkal jobb helyre megyünk, mint bármelyik táborhely!

Felpakoltunk és úton voltunk kifelé a városból 11 órakor.

Követte az utasításaimat, feljebb a nemzeti erdőkbe, ezután egy földútra és onnan a sziklás négykerékmeghajtást igénylő útra.

Kétkedve körülnézett. A hegy oldalán haladtunk felfelé. Balról a talaj meredeken emelkedett és hirtelen lejtett a jobb oldalon.

– Biztos, hogy tudod hová megyünk?

Rávigyorogtam. – Bízz bennem.

Megmutattam neki, hol fogunk az út szélére lehúzódni – elég hely volt ott, hogy megálljunk a Jeeppel az út szélén – és elkezdtük a kipakolást. Még mindig kételkedve nézelődött.

– Valószínűleg kétszer kell fordulni – mondtam, ahogy átadtam neki a hűtőtáskát.

– Mennyire messze megyünk?

– Nem messzire. Bár elég meredek, úgy hogy ne próbálj egyszerre sokat vinni. A szar része, hogy vasárnap vissza kell ide hordani.

Bokrok és a fák között követett lefelé a dombról. Nem volt ott sok csapás, de egyre sem volt szükségem. Nagyjából 100 métert haladtunk lefelé, ahol a talaj ismét kiegyenlítődött, jobbra fordultunk és kb. 30 méter után egy kis tisztáshoz érkeztünk.

Nem sok ember tudott erről a helyről. A családommal jöttünk ide, mikor még gyerek voltam és féltve őrzött titok volt ez a hely. Ugrattuk Briant, hogy már akkor tudtuk Lizzy lesz a felesége, amikor végre rászánta magát, hogy elhozza hozzánk.

Egy hatalmas tábortűzhely volt, amihez a köveket én és Brian gyűjtöttük, köré tornyozva egy méter magasba. Voltak padok régi rönkökből, amit apám és nagyapám készített. Néhány családnak van második otthona. Ez volt a miénk.

Ledobtam a felszerelésem csak álltam ott és magamba szívtam a látványt. Mögöttünk jobbról egy nagy szikla pillér, mint amit megmásztam Mattel aznap, amikor találkoztunk. Előttünk volt a folyó. Nos, Coloradoban, ez folyó. Az ország többi részén legtöbben, valószínűleg pataknak neveznék. A nagyapám öbölnek hívta, amit úgy ejtett ki, hogy olyan hangzása volt, mintha azt mondta volna ökör. A túlpart nagyjából 4,5 méterre van, csak kb. 1 méter mély, de gyors folyású a sziklás medrében. Egyes helyeken, a kiálló sziklákon anélkül tudtál átkelni, hogy vizes lenne a lábad, ameddig nem csúsztál meg a nedves kövön. A fák között átsütött a nap, a sziklákra csapódó víz a folyó felett több száz apró prizmát képezett.

A patak ezen oldalán, ahol mi voltunk, főként örökzöldek voltak, de pont velünk szemben nyárfa liget szélfútta lombjai suhogtak.

Álltam és hagytam, hogy a hely érzése átjárjon. Sokszor elgondolkodom, hogy ez olyan érzés-e, mint amikor a vallásos emberek imádkoznak. Áhítat és tisztelet, a nyugalom és odatartozás. A könnyű szél, az erdő illata, a rohanó víz, a suttogó levelek – a lelkem megnyílik, megtisztítanak és feltöltenek engem. Ez az egyetlen dolog az életemben, amit spirituálisnak hívhatok. 

Halottam, ahogy Matt mögöttem megszólal.

– Jared, ez csodálatos.

– Ez a kedvenc helyem a világon- tudtam, hogy gyerekesen hangzott, de ez volt az igazság.

– Igazad volt. Ez ezerszer jobb bármelyik táborozó helynél.

Felállítottuk a tábort, azután egy darabig gyalogoltunk, kerékpároztunk, és a tűznél vacsorára hot dogot sütöttünk. Amikor a nap lement, nagyobb tüzet raktunk és elkezdtük felhúzni magunkra a melegebb ruhákat. Nem úgy tűnt, mintha valaha is kifogynánk a beszélgetésből. Végül később, a naplemente után, hátradőlve a széken, hagytuk a tűz pattogó bíbor színű parázzsá kialudni és bámultuk a csillagok milliárdjait, amit a városban soha sem láthatnánk. A hold csak egy ezüst szelet volt, a Tejút egy fényes csík volt felettünk.

– Köszi, hogy idehoztál – mondta Matt a sötétben.

– Kösz, hogy eljöttél.

Végre elindultunk a sátor felé. Vitatkoztunk, hogy kettőt hozzunk, de mind nagy sátrak voltak és végül a Jeepben lévő kevés hely miatt, abban állapodtunk meg, hogy megosztjuk ezt az egyet.  

– Mindig ez a legrosszabb rész – mondtam mialatt bokszer alsóra vetkőztem. – A trükk az, hogy levetkőzöl és amilyen gyorsan csak tudsz, bebújsz a hálózsákba.

– Megvesztél? – kérdezte. Nagyon hideg van.

– Ruha nélkül melegebb lesz a hálózsákban – mondtam neki, ahogy belebújtam a hálózsákomba.

– Így a tested melegíti a zsákot és a zsák a testedet. Persze, kész pokol, amikor éjszaka pisilni kell menni. De meleged lesz. Higgy nekem – egészen felhúztam a zipzárt, kezdtem érezni a meleget és már kezdtem álmosodni.

– Ha akarod, hagyd magadon az aláöltözeted – ásítottam. – Te nem voltál cserkész?

– Nem. Soha nem maradtunk sokáig egy helyen – mondtam, miközben kezdett vetkőzni. Játékosan felvonta a szemöldökét.– Azt gondolom ez csak egy trükk, hogy pucéron lássál. 

Nevettem. – Igazad van. Valójában, olyan hideg lesz ma éjjel, hogy az egyetlen túlélési esélyünk, ha osztozunk a hálózsákomon – ezen egy kicsit nevetett, de azután levette a pólóját és nem tudtam nem bámulni. A teste bámulatos volt, mint ahogy mindig is képzeltem: erős, karcsú és izmos.  Szőrtelen volt a mellkasa, de volt egy kevés a köldöke körül, ami egy sötétebb csíkban folytatódott, majd eltűnt a melegítője alatt. Nagyon is világosan eltudtam képzelni, a vastag sötét szőrzet hová is vezet. A hirtelen az ötlet, hogy megosztjuk a hálózsákomat, bár csak ugratásnak szántam, járt a fejembe. Nem tudtam másra fókuszálni, csak arra, hogy milyen lenne az ő sima bőre az enyémhez közel, és követni az ujjaimmal a szőr csíkot a nadrágjába. A testem oly módon reagált rá, ami elborzasztotta volna őt és örültem, hogy sikerült bebújnom a hálózsákba, mielőtt elkezdett vetkőzni.  

Becsuktam a szemem, amíg teljesen levetkőzött. Semmi szükségem nem volt rá, hogy ennél jobban kínozzam magamat, mint eddig. Hallottam, ahogy bemászik a hálózsákba, felhúzza a zipzárt és akkor a lámpa kialudt.

Csend volt egy darabig, de utána megszólalt.

 – Jared?

– Hmm?

– Jó éjt.

Egész éjjel zavarba ejtő erotikus álmaim voltak róla, reggel nagyon kanosan ébredtem. Ő már ébren volt, kihasználva, hogy üres a sátor megpróbáltam enyhíteni a kínomon amilyen halkan és gyorsan csak tudtam. Miután felkeltem, felöltöztem és kijutottam, boldog állapítottam meg, hogy kávét készített. Kaptam tőle egy álvigyort, ahogy felém nyújtotta a bögrét. 

– Mi olyan érdekes? – kérdezem tőle.

– Beszélsz álmodban.

Ó, a francba! Persze, tudtam, hogy néha beszélek álmomba, és megpróbáltam nemtörődöm módon megkérdezni.

 – Mit mondtam?- pokolian reménykedtem benne, hogy nem vele kapcsolatos.

– Azt mondtad „engedd, hogy kövessem”, és én megkérdeztem „követni, mit?” és te azt mondtad „az ösvényt”.

Elfordultam tőle ne lássa, hogy elvörösödöm és ezt mondtam.

– A terep bicajozásról álmodtam.