19. Fejezet

19. Fejezet

Fordította: Aemitt

Csütörtökön a legtöbb tanítványom visszajött a szülői beleegyezéssel. Egyes szülők, még biztató megjegyzéseket is írtak, hogy bíznak bennem és nagyra értékelik, amit a gyerekeikért teszek. Valahogy ettől jobban éreztem magam és ez után a korrepetálás minden incidens nélkül folytatódott.  

Pár nappal később Cole hívott.

– Hé, Édes. Magányos vagy este? - állandóan kacér, hivalkodó és dallamos hangon beszélt és soha nem szólított a nevemen.

– Mindketten egyedül leszünk este, ha megint így szólítasz – tudtam, hogy oda sem figyelt.

– Ne legyél ünneprontó.

– Vailban vagy? A lejtők nem nyitottak még meg, vagy igen?

– Csak átutazóban, Édesem. Azt hittem nálad tölthetném az éjszakát, ha te is benne lennél.

Egyből nemet akartam mondani. De kit akartam átverni? Tudtam, hogy Matt nem fogadott cölibátust a Cherievel való kapcsolatában és én biztos nem tartozom neki semmivel ezen a fronton. Plusz, nem kapok túl sok lehetőséget a kalandozásra. Nem lehetett megmondani, mikor fog Cole ismét felhívni – talán a következő hónapban, vagy talán csak jövőre, talán soha. És a hosszú magányos hónapokra gondoltam, amikor én voltam az egyetlen, aki kielégítettem a saját vágyam, és már meg is született a döntésem.

– Jobban nem is időzíthettél volna, Cole.

– Ott leszek négy óra múlva, Édesem.

A következő reggelen, mikor kijöttem a hálószobából, már rég felöltözött. Cole alacsonyabb nálam, soványabb, kisfiúsan aranyos a sötét művészien vágott hajával, ami a szemébe lóg és az enyhe ringás volt a járásában. A szeme sarkából nézett rám.

– Mi van?

– Csak elgondolkodtam, Édes, ennyi. Pontosan ki is az a Matt?

Éreztem, ahogy a hajam tövéig elvörösödöm, visszagondoltam az elmúlt éjszakára és abban reménykedtem nem mondtam ki Matt nevét egy alkalmatlan pillanatban. Cole láthatta az enyhe pánikot az arcomon, mert nevetett.

– Nem, nem akkor. Mondtam már neked, álmodban beszélsz.

Megfordult és szúrós pillantást vetett rám. – Neked van most valakid? Tudom, ez a dolog közöttünk mindig alkalmi, de többet vártam el tőled, minthogy megcsald a pasid.

– Nem. Semmi ilyesmi – igyekeztem közönyösnek hangzani, de nem sikerült. Ehelyett lemondó és keserű volt.

      Megnyugodott.

– De te szeretnél többet is? – nem volt féltékenység a hangjában. A mi kapcsolatuk elég laza volt az e fajta gubancokhoz. Csak kérdezte.

– Szeretném.

– Akkor mi a probléma? Őt nem érdekli?

– Fogalmazzunk úgy, hogy a bejárat szorosan be van zárva, sőt le van lakatolva.

– Ejha. A tagadás ereje. Nos, akkor nem érzem rosszul magam a múlt éjjel miatt. Te?

Ránevettem és az állára adtam egy puszit.

– Cseppet sem – ez nagyjából igaz is volt. – Talán, elkellene vinnem téged reggelizni.

– Kellene, de nem fogsz. Ismerlek. Isten ments, hogy valaki ebben a városban kiderítse, hogy hébe – hóba lefekszel valakivel.

Ez egy régi vita volt, amin soha nem léptünk túl. – Cole –

– Ne aggódj. Itt foglak várni, míg leszaladsz a boltba és veszel valamit. Ne is gondold, hogy hozol nekem egy fánkot. Szeretnék egy –

– Fahéjas bagelt, alacsony zsírtartalmú krémsajttal és vaníliás lattet. Tudom – ismét megcsókoltam. – Csak adj öt percet, hogy lezuhanyozzak.

Épp csak kiléptem a zuhanyfülkéből, amikor hallottam, hogy valaki kopog az ajtón és nagyot dobbant szívem. Tudtam, hogy Matt az, mert mindenki más csengetett volna, miközben azzal küzdöttem, hogy magamra rángassam a melegítőmet és kimenjek onnan, noha fogalmam sem volt, hogyan fogom kezelni a helyzetet.

Hallottam, ahogy kinyílt az ajtó és Colet, ahogy azt mondja.

 – Lám, lám, helló, rendőrtiszt úr. Ha tudtam volna, hogy társaságunk lesz, nem öltöztem volna fel ilyen gyorsan.

 Ó, bassza meg.

A nappaliba léptem, nadrágban, nedves hajjal, épp abban a pillanatban, hogy halljam, mikor Matt megszólal.

– Tehát, te lennél Cole.

– Nos – Cole a válla felett rám kacsintott. – Ez hízelgő. És te pedig …?

Matt csak állt ott. Egyenruhában volt és még soha nem láttam ilyen mérgesnek. Úgy nézett Colera, mint valami csodabogárra és nem tudta eldönteni vajon kidobja-e vagy eltapossa. Cole nem az a fajta, akit meg lehet félemlíteni. A feltűnő mivoltát pajzsként használja, fricskaként azokkal szemben, akik lenézik őt. Néztem őt, hogy most is ezt csinálja. Kezét a csípőjére rakta, kicsit megbillentette, flörtölve nézett a frufruján át Mattre és megrebegtette szempilláit. – Van valami probléma, rendőr úr?

Matt arca elpirult, de nem tudtam megmondani, hogy a szégyentől vagy a haragtól. Mozdulatlanul állt teljes csöndben. Amikor bebizonyosodott, hogy nem fog válaszolni Colenak, megszólaltam.

– Cole, ő itt Matt.

Cole szemei kikerekedtek és azonnal mozdult. – Rendben, Édesem, itt az idő, hogy távozzam. Adj egy percet – Matt és én karba font kézzel álltunk ott, óvatosan bámultuk egymást, amíg Cole sietve összeszedte a kabátját és a kulcsait. Azután mellém lépett és kezét a derekamra tette. Odahajolt, hozzásimulva a nyakamhoz, fejem kicsit oldalra billentettem, hogy jobban hozzáférjen. Matt megdermedt. Még mindig elég mérges voltam a korrepetálási incidensért, hogy elégtételt vegyek azzal, hogy kényelmetlen helyzetbe hozom.

– Nagyon örvendtem, mint mindig, Édesem. Hívni foglak, ha erre járok – szándékosan mondta olyan hangosan, hogy Matt is meghallja, de a fülembe még belesúgta. – Menj és kapd el, Jared – majd arcon csókolt és elindult az ajtó felé.

Mattel kicsit tovább álltunk ott, miután Cole elment, arra várva, ki szólal meg először. Aztán kiderült, hogy ő.

– Nem számítottam rá, hogy társaságod lesz.

– Nyilvánvaló – a hetek alatt, amíg azt reméltem, hogy eljön, felhív, bekopog az ajtómon, úgy, mint ma reggel és most itt van, minden, amit a szemében láttam az ítélkezés. Elfordultam tőle, a konyhába mentem megkerülve a pultot, kávét készíteni. 

– Mi az, Matt? Azért jöttél, hogy elmondd, hogy mennyire felháborító az életstílusom? Vagy, talán, hogy megbizonyosodj arról, hogy nem korrepetálok gyerekeket a hálószobámban?

– Nem azért. Látni akartalak. De nem számítottam rá – megállt és úgy tűnt küzd azzal, hogy megtalálja a megfelelő szavakat, és küzd azzal, hogy a dühét kordában tartsa. – Nem számítottam rá. Nem számítottam arra, hogy valaki mással talállak!  

– Miért nem, Matt? Miért ne lehetnék valaki mással?

– Szereted?

Ez meglepett, de nem válaszoltam, inkább visszakérdeztem.

– Te szereted Cheriet?

– Nem.

Egyenes, őszinte válasz. Megpróbáltam a dühömbe kapaszkodni, mert ha elmegy, mocskosnak és depressziósnak érezném magam.

– Nem, nem szeretem Colet. De ezt tudod – ránéztem. – Ha a dolgok rajtam múlnának akkor tegnap éjjel, sőt, minden éjjel, az ágyamban te lettél volna. De egyértelművé tetted, hogy semmit nem akarsz tőlem.

Csak bámult a fejem fölé és tudtam, hogy küzd. Mérges, sebzett és zavart volt, és biztos voltam benne, hogy egy cseppet féltékeny is.

– Csak téged szeretlek, de, ha azt várod el tőlem, hogy bocsánatot kérjek az életemért, miután te, visszapillantás nélkül kisétáltál az életemből, akkor menj a pokolba.

Pár percig ott állt, rám sem nézett. Végül megszólalt.

– Azt hiszem jobb, ha megyek.

– Én is így gondolom.

Következő este visszajött. Hallottam a kopogását, és amikor kinyitottam az ajtót, ott volt. Az ajtófélfának dőlt és egy hatos csomag sör volt a kezében. Zavartnak, nyúzottnak és halálra rémültnek nézett ki.

– Szarul nézel ki.

Halvány mosoly tűnt fel az arcán, majd eltűnt.

–  Egyedül vagy? – örültem, hogy nem hallom az ítélkezést a hangjában. Esélyt adott arra, hogy megszabjam a saját határaimat.

– Igen.

Felsóhajtott és halkan megszólalt.

– Kezdhetnénk, előröl ezt az egészet, kérlek? Az előző alkalom nem a terveim szerint alakult.

Minden harag vagy neheztelés, amit még éreztem az utolsó balul elsült látogatása miatt, eltűnt. Csak örültem, hogy visszajött.

– Persze.

– Hallottam a babáról – mondta, ahogy belépett. – Gondolom, most már Jared nagybácsi vagy?

Talán kelleténél hangosabban nevettem fel.

Bement a konyhába, eltette a söröket, és visszajött két kinyitott sörrel a kezében, az egyiket felém nyújtotta. És ez volt az a pillanat, amikor mindketten csak álltunk.

A magam részéről nem tudtam betelni a bámulásával, és nagyon igyekeztem, hogy ne vessem magam a karjaiba. Ez nem egy romantikus késztetés volt, persze, megőrültem érte, de mi nem szeretők voltunk, csak barátok. Ez a veszteség volt az, ami a legjobban fájt.

Azt, hogy újra besétált az ajtómon, úgy, hogy nem láttam a szemeiben szikrázó villámokat, olyan volt, mintha hetek óta először tudnék fellélegezni.

Annyira ijedtnek és félénknek nézett ki, és mindenfelé nézett csak rám nem. Gondolom várta, hogy mondjak valamit, vagy üvöltözzek vele, de végül rám nézett, én pedig csak ott álltam és vigyorogtam, mint egy bolond. A meglepetéstől felhúzta a szemöldökét és ekkor sikerült kimondanom.

 – Hát, örülök, hogy látlak.

Megkönnyebbültnek látszott és olyan erővel csapott hátba, hogy egy kicsit megtántorodtam.

– Menjünk és üljünk le.

Így leültünk egymás mellé a szokásos helyünkre, a kanapéra, ugyanúgy, mint előtte több ezer alkalommal. Ez olyan ismerős volt. Egy megkönnyebbült sóhajjal hátradőlt, szemét becsukta és hátra hajtotta a fejét. Nyilvánvaló volt, hogy még mindig feszült, de láttam, hogy örül, hogy itt lehet.

– Hogyan szereztél tudomást a babáról?

Felült és a sörös üvegen levő címkét babrálta – ez egy másik fájdalmasan ismerős dolog volt.

– Cherie mesélte.

Féltékenységet éreztem, forróságot és haragot a mellkasomban,de  próbáltam uralkodni rajta, viszont a hangom élesebb volt, mint szerettem volna, mikor megszólaltam.

– Hogy van Cherie?

– Cherie?– mérgesen felnevetett. – Krisztusom, Jared, Cherie borzalmas, unalmas, túl sok parfümöt használ. Utál kinn lenni, utálja a hegyeket. Összevissza fecseg a futballmérkőzés alatt. Azt sem tudja mi az a first down*. És csak két dologról tud beszélni: hogy mennyire utálja a munkáját és mennyire utálja a semmirekellő exférjét.

– Uh …–  küzdöttem az arcomra kiülő nevetés ellen.

Csöndben volt egy percig.

– De ami a legrosszabb benne az az , hogy tudtam mire számíthatok.

Kérdő pillantást vetett rám. – Nem akarod azt mondani, hogy mekkora egy idióta fasz vagyok?

– Jobban éreznéd magad tőle?

Minden humor nélkül felnevetett és visszatért a címke babrálásához.

– Az elmúlt pár hét rettentő pocsék volt.

Ez szíven ütött. Csendben voltam egy percig, de azután halkan bevallottam.

 – Számomra is pocsék volt.

 – Hiányoltalak – nem volt több mint suttogás. De mikor felé nyúltam, megdermedt. – Ne –mondta.

Visszahúzódtam, mintha villám csapott volna belém. 

– Nem így értettem – felsóhajtott és visszadőlt. – Csak … nem állok készem még erre, csak szükségem van … – megállt, alsó ajkát harapdálta, és a plafont bámulta. – Tudom, hogy nincs jogom tőled semmit se kérni, de itt maradhatnék egy kicsit? Csak … – aztán vett egy mély lélegzetet. – Csak itt szeretnék lenni. Kérlek.

– Persze.

Így hát a tv felé fordultam és kortyolgattuk a sörünket. Főleg a futballról beszélgettünk és lassan kezdtünk visszatérni a régi ugratásokhoz, többé – kevésbé kínosan, mint előzőleg, de akkor is jól éreztük magunkat. Néztem, ahogy lassan ellazul, felenged a feszültsége, a szomorúsága elillan és egyszer még mosolygott is, ha csak egy pillanatra is. Végül hátradőlt és néhány perc múlva már aludt is.

Reggel, mikor felkeltem, már elment.     

A következő nap Ringo hátra jött a boltba.

– Jared, Mrs.Rochester téged keres – a hangjában aggodalom csengett.

Eltartott, míg rájöttem kiről van szó.

– Úgy érted, Alice Rochester?

– Nem tudom a keresztnevét. 

– A középiskola igazgatója?

– Igen.

– A szarba! – a rendőrségi incidens után, az összes diákom visszatért szülői beleegyezéssel, kivéve kettőt. De úgy látszik ez sem volt elég. Pár szülő nyilvánvalóan felhívta az iskolát és panaszt tett. – Mondd meg neki, mindjárt ott leszek. – Szükségem volt egy kis időre, hogy összeszedjem magam, és felkészüljek a csúnya összecsapásra, ami biztos meg fog történni. 

Mrs. Rochster, egy negyvenes éveiben lévő nő volt. Jól nézett ki, a sötétkék szoknyájában és a hozzá illő kabátjában.

– Mr. Thomas – mosolygott, amikor kezet fogtunk. Olyan fehér és tökéletes fogai voltak, hogy elmehetett volna fogkrémet reklámozni. – Nem hiszem, hogy valaha is találkoztunk hivatalosan.

– Szólítson Jarednek.

– Jared. Hívjon Alicenak – még mindig mosolygott. – Lehet, hogy nem vette észre micsoda felfordulást okozott az iskolánkban.

Bosszantott a jó kedve, de még is ezt mondtam.

– Nagyon sajnálom. Én csak segíteni próbáltam.

Egy kicsit összezavarodott.

 – Miért kér elnézést?

– Maga a korrepetálásról beszél, igaz?

– Természetesen. Tudom, hogy ez váratlan, de ha hajlandó lenne, szeretném megkérni, hogy találkozzon velem és néhány tanárral csak egy pár percre.

– A francba! – ezt kimondtam hangosan?

– Bocsánat?

– Semmi – vettem egy mély levegőt és mosolyogni próbáltam. – Sajnálom. Igen, elmegyek, ha úgy gondolja, hogy szükség van rá.

– Nagyon jó – mondta megkönnyebbülten. A fogkrém mosolya visszatért. - A Hálaadás közeledte, mindenki számára őrület. Mit szólna December első hétfőjéhez? Be tudna jönni az iskolába három óra harmincra?

– Persze.

Mikor elment, Ringo azonnal megkérdezte.

– Mi a franc volt ez?

– Valószínűleg ez a korrepetálásotok végét jelenti.

*First down: ha egy csapat a rendelkezésre álló legfeljebb négy kísérletéből eléri a célt, a minimálisan 10 yardot, first downt ér el.