15. Fejezet

15.Fejezet

Fordította: Aemitt

Híven önmagukhoz, a családom kiakadt a baleset miatt, de miután megtudták, hogy Matt megígértette velem, hogy használom a sisakot annyiban hagyták. Anyám ezt „áldásnak” nevezte. Megpróbáltam nem forgatni a szemem, mikor ezt mondta. Megkönnyebbültem, hogy a bicajom nem volt nagyon megsérülve. Az incidens, pár nap alatt nagyjából elfelejtődött.

Nem mondtam semmit, habár kicsit meglepődtem Matt fura érzelmi kitörésén.

– Pocsékul nézel ki! – épp csak kinyitottam a bejárati ajtót és ott találtam Mattet az ajtófélfának támaszkodva. Nem tudtam, miért is fárasztja magát a kopogással. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt ott alszik el, ha elég sokáig nem engedem be az ajtón.  

– Épp most húztam le egy dupla műszakot. Kimerült vagyok - bejött és a kanapéra vetette magát.  – Vettél már valami kaját? Éhezem.

– Tudod, hogy nincs. De én is éhes vagyok. Gyere, menjünk el valahová. Én fizetek.

– Hová mennénk?– nyögött fel.

– Mamacitaba?

– Nem. Cherie ott lehet.

– És ez probléma?

– Igen.

– Mióta?

– Mióta három hete szakítottam vele.

Ez meglepett, de hagytam a témát.

– Oké, akkor, hogy állsz a Tonyval?

– Nem. Oda sem mehetünk.

– Miért nem?

– Az a szőke nő – el is felejtettem a nevét. Állandóan a telefonszámával zaklat.

– Talán ma szabad estéje van?

– Talán, de akkor ott lenne egy másik. A másik, aki túl sok büdös hippi parfümöt visel. Az utolsó alkalommal, gyakorlatilag az ölemben ült.    

Vigyorogni kezdtem.

– Van a városban étterem, ahová mehetnénk?

– Nincs – nyögte.

– Nehéz lehet a város egyik legkeresettebb agglegényének lenni.

Nagyon nehéz volt nem nevetnem.

– Örülök, hogy te mulatságosnak találod.

– És téged közülük egyik sem érdekel?

Egyenesen rám nézett. Annyira fáradt volt, minden védőfalát leengedte és tudtam, komolyan gondolja, mikor megszólalt.

– Nem. Inkább itt lennék – Istenem, jó volt ez hallani, de megpróbáltam a nemtörődöm hangot megtartani.

– Azt gondolod, ha egy meleg sráccal lógsz elég ideig, akkor békén fognak hagyni?

– Ez minden bizonnyal csak bónusz lenne – szemei lecsukódtak, a légzése lassulni kezdett.

– Úgy tűnik, ez eddig nem működik. 

– Fogd be, Jared, és rendelj egy pizzát.

Mikor a pizza megérkezett, hoztam pár sört és bekapcsoltam a tv-t. Még mindig nyugodt és furcsán töprengő volt. Lecsekkoltam a tv képernyőjén a műsorújságot. – Végig kell ülnünk A Reggeli matiné negyven percét, de azután kezdődik az Űrszekerek: Khan bosszúja.

– Tök mindegy.

Nem tudtam biztosan, hogyan kellene kezelni ezt az oldalát. Általában magabiztos volt, de úgy éreztem ma este elveszett. Mintha várta volna, hogy valaki haza vezesse. Alig evett pizzát, de túl volt a harmadik sörén.

– Holnap dolgozol? – kérdeztem.

– Szabadnap.

– Menjünk, bicajozunk egyet. Már pár hete nem voltunk.

Felderült egy kicsit. – Persze, rám férne egy kis edzés.  

Ellazulva, hosszú lábait maga elé nyújtotta, hátrahajtotta fejét és karja kinyújtva a kanapé hátulján, és az egyik karja a fejem mögött pihent. Kis idő múlva a szemei lecsukódtak és azt hittem már félálomban van. Miközben csendben ültünk, aztán hirtelen megszólalt. – Utálom ezt a filmet.

– Mert nyálas, vagy mert semmi sem robbant fel? - viccnek szántam, de nem gondoltam, hogy hallotta.

–  Egyikünk sem tudja kik ők. Csak játszák a szerepüket. Csinálják, amit a szüleik elvárnak tőlük. Mindig azzal próbálkoznak, ami elvárható.  Ez kimerítő.

 Volt egy olyan sejtésem nem csak a filmről beszélt.

– Azt hiszem, irigyelek – mondta. – Soha sem adod fel, ugye? Téged nem érdekel, mit várnak el tőled.

– Matt, kinek az elvárásai miatt aggódsz?

– Senki, mindenki. Bassza meg, azt sem tudom, mit beszélek. Annyira fáradt vagyok – szemei ismét lecsukódtak. – Ne is hallgass rám.

Biztos voltam benne, hogy elaludt. Ott ültem, a dohányzóasztalra felrakott lábakkal, bámultam a filmet, de semmit nem láttam, és azon tűnődtem mi történhetett, ami előidézte nála ezt a hangulatot. Apró mozdulatot éreztem a tarkómnál. Eszembe jutott, hogy ez a keze. Éreztem, hogy finoman meghúzta a fürtjeimet. 

– Matt, történt ma valami? – Saját ujjait nézte, ahogy játszanak a hajammal, de nem gondoltam, hogy valójában látja is. Lehetséges volt, hogy nem igazán fogta fel, hogy ezt csinálja. Jól esett és mozdulatlan maradtam. Attól féltem, ha elmozdulok pár centit, akkor abbahagyja. – Munkahelyeden van valami?

A mozdulatai a hajamban megállt. Állkapcsa megfeszült, és tudtam valamit eltaláltam.

– Nem.

– Tudom, hogy hazudsz.

Pár percig semmi válasz nem volt, de utána finoman ismét a hajamba nyúlt és újra kezdte.

– Piknikezni fogunk. Tudod ez egy olyan rendőrőrsi szokás, mindenki hozza a családját.

Megállt, de tudtam, hogy van itt más is. – És neked nincs családod?

– Nem ez a probléma – felsóhajtott, vett egy mély levegőt, mintha elmondaná.

Aztán egy pillanatra megállt, megrázta a fejét. – Mindegy.

 Abbahagyta a hajam piszkálását, visszanézett a tv-re, mintha ezzel le is zárta volna a témát. 

– Akkor mi a probléma?

Eltartott egy darabig, hogy válaszoljon, de végül halkan megszólal.

 – Mondták, hogy ha megyek, vihetek egy vendéget. Téged említettelek.

Ledöbbentem. – Nem kellet volna ezt tenned.

– Nem mondod.

– Mit mondtak?

– Azt mondták, hogy „pasi” nem engedélyezett – megint sóhajtott. – Tudom, hogy figyelmeztettél. Tudhattam volna, hogy ez következik. De mi barátok vagyunk, igaz? – Nem várt tőlem választ.  

– Nem engedhetem meg, hogy legyen egy barátom? És mi van akkor, ha ez több annál?- mikor ezt mondta a torkomon akadt a sör, de nem vette észre. – Miért lenne ez az ő dolguk? Azt várják, hogy menjek el a piknikjükre – egyedül – és nézzem őket a kibaszott kis boldog családjukkal és színleljem azt, hogy az egyetlen ember, aki iránt érzek valamit, nem létezik?

– Uh …- erre nem igazán tudtam volna mit mondani. Nem jött, hogy higgyem, hogy ezt mondta és biztos voltam benne, hogy ez egy nem szokványos napja volt.  De mindez mit sem számított. Még mindig beszélt és a matatás a tarkómnál folytatódott.

- És aztán a szüleim felhívtak. Beszéljünk a remek időzítésről. Anyám tajtékzott, mert a testvérének millió unokája van, de neki egy sincs. Apám részeg volt, de ez nem újdonság, ő is a kötelességről beszélt.  Csak azt nem tudtam, hogy ez most a rendőrségre vagy a házasságra és a letelepedésre vonatkozott-e. Valószínűleg mindenre. Csak arra tudok gondolni, hogy mennyire szeretném, ha lenne egy fiútestvérem vagy egy lánytestvérem, hogy valaki más, aki be tudná váltani a reményeiket rajtam kívül - a gyengéd birizgálás a tarkómon folytatódott. – Mindenki akar valamit, és mindenki elvár valamit. Soha nem kérdezik meg, hogy vagyok, hogy boldog vagyok-e. Nem kérdezik, mit szeretnék.

– És te mit akarsz?

A kezét és a fejét visszaejtette a kanapé háttámlájára. Szemeivel a plafont bámulta.

– Bárcsak tudnám.

Nem voltam benne biztos, mit kellene rá felelnem. Visszafordultam a tv-hez és pár perc múlva a gyengéd birizgálás a fürtjeim között folytatódott.

– Jared, te mit akarsz? – a hangja halk volt, mikor odanéztem a szürke tekintetét az enyémbe mélyesztette. – Mond el nekem, te mit vársz el.

A szívem kihagyott egy ütemet. Azt kérdezte tőlem, hogyan érzek iránta? Elmondhatom neki, hogy nincsenek elvárásaim és ez teljesen igaz volt. De hogy mit akartam, az egyszerű volt. Őt akartam. De teljesen biztos voltam benne, hogy ő ezt tudta és nem gondoltam, ha szavakkal kimondanám, valamit is segítene.  Tehát, helyett ezt mondtam.

 – Várom, hogy holnap az úton szétrúgjam a segged.

Csak egy kicsit elmosolyodott. – Akkor jobb, ha alszom egy kicsit.

– Rendben vagy, hogy haza vezess?

– Meg sem próbálnám – két perc múlva mélyen aludt.

Mikor felkeltem, Matt már lezuhanyozott, elment fánkért és csinált kávét. Úgy látszott, a furcsa hangulata eltűnt, ahogy kilökött az ajtón.

Nagyszerű volt. Volt egy látványos balestem, melynek eredménye két lenyúzott térd és a vállamtól a könyökömig húzódó szivárgó horzsolás. Mielőtt még felkeltem, halottam egy, amit csak mániákus nevetésként tudtam volna leírni. Az agyam azon része, ami nem törődött a fájdalommal, azon tűnődtem ki nevetett, mert biztosan állíthatom soha nem hallottam ilyet, ami Matt szájából feltörni. És utána, mielőtt felfoghattam volna, mi is történt, rám ugrott és a földhöz szögezett. Az én közel száznyolcvan három centimmel nem vagyok kimondottan hatalmas srác.  Matt tíz – tizenkét kilóval felülmúlt engem és simán lent tartott.

– Istenem, nehéz vagy! Mi a francot csinálsz?

A teste csupa izom és verejték és a szemei zöldek voltak, ahogy lenézett rám. – Piszkot dörzsölök rá – azzal folytatta, megragadva egy maroknyit belőle és szétkente az egész karomon. Pokolian fájt, de egyúttal furcsán erotikus is, ahogy felettem volt és ez az érzés kissé kanossá tett, kibillentett az egyensúlyomból.

Mikor felértünk az ösvényen a csúcsra, levettük a sisakokat, letettük a bicajokat és álltunk a csúcson lefelé nézve az alattunk levő völgyre. A nap aranyszínű volt, az ég ragyogó kék. A könnyű szél a körülöttünk levő örökzöld fák illatával volt tele. A nyárfák megváltoztak, a fényes foltok borostyán, narancs, bíbor és néhol zöld színben játszottak. Ez tökéletes pillanat volt, itt állni mellette izzadtan, piszkosan, véresen és nézni a dicsőséges Sziklás hegyeket (Rocky Mountains) körülöttünk. Megfordultam és ránéztem, hogy lássam ő is ugyan ezt érzi-e, és azt tapasztaltam, hogy semmit sem látott. Engem nézett.  A fejét kicsit oldalra billentette, mintha valami rejtélyes volna számára, és mosolygott egy kicsit. De a lényeg, ami tényleg megijesztett a szemei voltak. Ha valaha is elképzeltem őt, hogy így nézzen rám, az csak a legédesebb, legvadabb álmaimban volt.

      A vállamnál felnyúlt a hajamba. Az egész világ lelassult? Úgy éreztem nem is lélegzem. Egy húzást éreztem és rájöttem ő húzta ki a hajgumimat. Ezután az ujjai a fejbőrömhöz értek a hajamba. A szívem a torkomban dobogott, a szemeim lecsukódtak. Nem tudtam meddig álltunk így. Egy örökkévalóságig vagy csak egy pillanatig.

– Lizzy tévedett. Határozottan nem kell levágatnod.

A keze eltűnt és mikor kinyitottam a szemem már elindult vissza a bicajához. De rám villantott egy ragyogó mosolyt – vajon valaha is hozzá fogok-e szokni ehhez?– majd megfordult és rám nézett. – Az utolsó fizeti a vacsorát.

– Rendben, Jared! Áruld el!

Megfordultam és láttam, hogy Lizzy vigyorog rám, kék szemei gyakorlatilag izzottak.

– Nem tudom, miről beszélsz.

– Ne gyere nekem ezzel. Nem járkálhatsz egész nap itt, mint aki a fellegekben jár és az arcodon azzal a tartós vigyorral, és azt várva, hogy elhiggyem semmi sem történt. Úgyhogy áruld el!

Tudtam, hogy igaza van. Úgy éreztem, mintha a föld felett lebegnék egész nap.

– Csak jó napom van.

– Matt, igaz?

– Igen. Nos, nem. Nem egészen.

– Akkor pontosan mi az?

Nem tudtam mit mondani, de tudtam, hogy vigyorom hatalmasabb, mint valaha.

– Kérlek, mondd azt, hogy végre meggondolta magát.

– Nos, nem akarom, hogy túlzottan reménykedj – vagy én – de azt gondolom, van rá csöppnyi esély.

Lizzy sikoltott és a karjait a nyakam köré fonta. Az ölelése kissé váratlanul ért.

Az egyik karja beszorult közém és kerek hasa közé és a haja a számban volt. – Ez olyan nagyszerű, Jared!

Az ajtó felett a csengő megszólalt és Matt jött be. – Minek örültök ennyire?

      Éreztem, hogy az arcom vörös lesz, de Lizzy nyugodt volt, mint mindig.

– Jared most mondta nekem, hogy egy héttel a baba születése után vigyázni fog rá egy éjszakát, hogy Briannal elmehessünk otthonról. Hát nem aranyos tőle? – azt mondtam volna rafinált. Nos, talán ez enyhe kifejezés. Nem hittem, hogy eléggé.  Sikerült válaszolnia rá, anélkül, hogy zavarba hozott volna és biztosított magának heti egy esti randi időt egycsapásra. Csodálni kellett őt. – Nos, Matt, mondott neked Jared a szülinapjával kapcsolatba valamit?

– Nem – nézett rám várakozóan.

– Két hét múlva esedékes – mondtam neki.

– Szeptember huszonegyedikén – mondta Lizzy. – Vacsorát készítek. El kell jönnöd, rendben?

Egyenesen rám nézett és úgy mondta.

– Ki nem hagynám.